Az embléma görög eredetű szóból származik. Jelentése "berakott munka", "berakásos díszítmény"; jelent még jelvényt, jelképet és szimbólumot is. Jelentett még felrakott díszítményt, különösen pedig fémből készült és edényekre forrasztott díszítményt.
Az embléma modern értelemben: logó. Az embléma tervezése ma az alkalmazott grafika egyik területe.

Az embléma eredetileg központi képmező figurális ábrázolással (emberekkel, állatokkal, egyéb tárgyakkal), olykor más jellegű díszítőmotívummal a hellenisztikus vagy római mozaikokon. Az ókori emblémák rendszerint opus vermiculatumok, a parányi (kő-, kerámiaüveg vagy más kemény kőzet) lapocskákból kirakott finom mívű mezőt virág- vagy geometrikus motívumokból álló, durvább kidolgozású mozaikkeret szegélyezi. Bár néhány embléma sokalakos, nagy kiterjedésű jeleneteket ábrázol, többségük kicsi, vignetta nagyságú kép. Sokat tartótálcákon előre elkészítettek, hogy beilleszthetők legyenek egy-egy nagyobb padlómozaikba. A legkorábbi emblémák Kr. e. 200 tájékáról származnak; a 3. századra Itáliában az elnagyolt díszítés vált uralkodóvá, de az emblémakészítés a provinciákban egészen a kora keresztény időkig virágzott.

Az embléma, mint műfaj
Az embléma kifejezés, mint műfaj-meghatározás Andrea Alciato európai hírű itáliai jogász-humanistától származik, akinek Emblemata című epigrammagyűjteményét 1531-ben adták ki Augsburgban. Alciato a kifejezéssel olyan, többnyire három disztichonból álló epigrammákat jelölt, amelyek egy-egy tárgyat vagy képet írtak le-szinte „illesztettek” a szövegbe, s ezekből valamilyen morális tanulságot bontottak ki, amelyet az epigrammák mottó-szerű címe is összefoglalt.
Alciato ezzel az Anthologia Palatinában fennmaradt ókori görög ekphrasziszok, képleíró epigrammák hagyományát elevenítette fel, s verseinek egy része közvetlenül is egy-egy ilyen epigrammát használ fel újra. A könyv rendkívüli sikerét követően – számos nyelvre lefordítva több mint 150 kiadást ért meg – egyre inkább az ábrázolást tekintették emblémának, s ezért képzőművészeti megfogalmazásaiban sokszor a vers, sőt olykor a mottó is elmaradt mellőle. Ugyanakkor a barokk irodalom gyakran élt illusztráció nélküli, csupán szóban-versben vagy prózában kifejtett emblémákkal is.

Az emblémát rendkívüli tömörsége – amelynek révén akár igen összetett morális mondanivalókat is egyetlen képben tudott összesűríteni – a 16–18. század kedvelt és jellegzetes műfajává avatta. Elsőrendű megjelenési formáján, az emblémás könyveken kívül szívesen alkalmazták barokk ünnepségek díszleteihez, festett és faragott épületdekorációkhoz, alkalmi kiadványokban, tézislapokon, mintegy a kompozíció szimbolikus jelentőségének kulcsaként. Sajátos alkalmazási területe volt a nyomdászembléma, amely a nyomdász vagy a könyvkiadó kiadói jegyeként díszítette a könyvek belső címlapját.

Az embléma részei
K. Peutinger az egyes emblémákhoz Alciato tudtán kívül a leírás tárgyát megjelenítő fametszeteket készített, s így állt elő a 16–18. századi emblémák klasszikus hármas formája: a mottó és a rövid moralizáló vers által közrefogott jelképes ábrázolás.

Emblémáskönyvek
Szimbolikus képek gyűjteménye, amelykehez általában verses formájú mottók és magyarázatok, sőt gyakorta prózában írott kommentárok is kapcsolódnak. Az emblémakönyv képi-irodalmi műfaja a középkori allegória, illetve bestiárium leszármazottjaként a 16. századi Itáliában alakult ki, és a 17. században egész Nyugat-Európában népszerűvé vált.

Az emblémáskönyvek kiadói
Az emblémairodalom atyja Andrea Alciato vagy Alciatus, a 16. századi itáliai ügyvéd és humanista, akinek latin nyelvű Emblematum liber (Emblémakönyv; 1531) című több nyelvre lefordított műve 150 kiadást ért meg. Az antwerpeni Plantin nyomda hamarosan az emblémairodalom kiadására szakosodott: 1564 -ben itt jelent meg Johannes Sambucus (Zsámboki János) magyar orvos és történész Emblematája, 1565 -ben Hadrianus Junius (Adriaen de Jonghe) hasonló című könyve, Leidenben pedig a legkorábbi angol emblémakönyv, en: Geoffrey Whitney Choice of Emblemes (Válogatott emblémák; 1585) című antológiája, amely Alciatus, Junius és mások műveiből ad válogatást.
Az angol emblémakönyveket vagy Németalföldön nyomtatták, vagy az angol szöveget külföldi metszetekkel dolgozták össze, mint például egy korai holland emblémakönyv, Octavius Vaenius (Otto von Veen) Amorum Emblemata, Figuris Aeneis Incisa (A szerelem emblémái metszett bronzfigurákkal; 1608) című kötete esetében. Az emblémadivat középpontjává Németalföld vált. Vaenius Amorum Emblematája Ovidius és más latin erotikus költők metaforáit képi illusztrációkkal mutatta be. A holland emblémakönyveket széles körben fordították, plagizálták, vagy más szöveggel, illetve metszetekkel újranyomták. A többnyelvű kiadások feltűnésével, amelyek verseinek holland, latin, majd francia nyelvű megjelentetésével kezdődtek, az embléma-könyvkiadás nemzetközi vállalkozássá vált.

A szerelmesek egymásnak küldözgetett csinos emblémakönyvei azoknak a „szerelmi kérdéseknek” a kisenciklopédiái voltak, amelyek a reneszánsz korának akadémiáin a művelt időtöltés első számú tárgyát jelentették. Eközben a holland emblémaszerzők a vallási témák felé fordultak, s mind a kálvinistáknak, mind a jezsuitáknak szolgáltattak propagandaanyagot. Vaenius Amoris Divini Emblematájában (Az isteni szeretet emblémái; 1615) az Ovidius-idézeteket Szent Ágoston sorai váltják fel, Cupido pedig a lélek tanítójaként jelenik meg.

Az egyetlen angol emblémakönyv, amely széles körben népszerűvé vált, Emblemes (Emblémák; 1635) című gyűjteménye volt, amely népszerű jezsuita emblémakönyvekből, a Pia Desideriából (Kegyes óhajok) és a Typus Mundiból (A világ alakja; 1627) vett át táblákat. Magyarországon a műfaj – nem számítva Zsámboky János úttörő munkáját – csupán a 17. századtól vált népszerűvé.