|
cégérek
Már az ókorban ismert volt a cégér, ami abban az időben arra szolgált, hogy az írni-olvasni nem tudó emberek felismerjék a kézműves vagy a kereskedő üzletét, árusítási helyét. A boltosok, kéziparosok, vendégfogadók, stb. hívogató jele, mint téma egyaránt tartozik a művelődéstörténethez, az ipartörténethez az iparművészethez és a népművészethez is – ennek ellenére csak a 20. század elején kezdték meg kutatásukat a kocsmacégérek vizsgálatával. A cégérek igen szorosan kapcsolódtak a céhekhez. Ha a segédből mester lett, ezzel az a jog is járt, hogy cégérét kiakaszthatta az utca felé. Tehát mintegy jelezhette, hogy a „becsületes” céh tagja lett, munkájáért a céh is felel. A legsúlyosabb büntetés számba ment, ha a céh bevonatta valamely mesterrel a cégérét. Ezek a legkülönbözőbb anyagokból: fémből, fából, posztóból készültek, de voltak vesszőből megmintázottak és festettek is. A régi kézművesjelzések rendkívül változatosak voltak. A kőfaragók cégérén mérővessző volt, a kőművesekén vakolólapát, a tímárokén vödör, a sörfőzőkén hordó, amelyből komló nő ki, lakatoscéheknél aranyozott kulcs, kovácsoknál patkó, szappanosoknál fából vagy bádogból készült gyertya, a fuvarosokén faragott lófej, csizmadiáknál fából faragott csizma, rézöntőknél üst, a szabókén olló, a pékekén perec- és sorolhatnánk a végtelenségig. A leglátványosabb cégéreik a fogadósoknak, vendéglősöknek és csárdagazdáknak voltak, ezeket évszázadokon át alkalmazták. A török megszállta terülteken kívül eső Pozsonyban, Sopronban és általában a Dunántúl nyugati részében és a Felvidéken már a 17. század elején is volt cégéres vendéglő, de Pest-Budán csak 1686 után, amikor a kettős város felszabadult a török uralom alól. A cégérek kiválasztásánál nagyon fontos tényező volt az utánzás. A magyaroszági vendéglők és fogadók cégérei erősen utánozták a nyugati példákat, amelyeknek nyilván a legközelebbi Bécs volt a közvetítője. A legelsőként megnyílt fogadók közül a Vörös sünnek már korábban volt bécsi mintaképe, de Buda és Pest többi vendéglője és fogadója is bécsi, illetve nyugati példaképet választott. Ilyenek voltak a Fehér ló, Fekete medve, Arany réce, Arany lúd, Madár, Mókus, Vörös fenyő, Kerék, Barna oroszlán a budai oldalon, a pesti oldalon pedig: Csiga, Fehér farkas, Magyar király, Fehér hajó, Tigris, Paradicsom, és mindkét városrészben Hét választó. A csárdanevekhez hasonlóan a bolti cégérek világa is változatos volt. A fűszeresek oroszlánt és elefántot választottak a legszívesebben – volt arany, barna és fehér oroszlán is. A divatcikkek árusai általában szerették a főrangúak nevét a cégérre venni arcképükkel, így ugyanis azt a látszatot keltették, hogy ezek az uraságok törzsvásárlói a szóban forgó boltnak. A régi pesti kereskedők neves festőket is felkértek egy-egy cégtábla megfestésére. Barabás Miklós festette a Menyasszony 1838) és a Pesti uracs (1840) cégéreit, a Than Mór pedig az Úri (ma Petőfi) és Kígyó utca sarkán megnyílt rumburgi vászonkereskedését a Szép juhásznét. Külön érdekesség volt a cégéreknek a színházi élethez való viszonya. Nagy sikerű darab címét a cégérre áttéve, annak sikeréről is hitték, hogy átkerül a boltra. A Norma, Ezredlánya operák, a Szép Heléna operett neve pompázott a pesti boltok felett. A cégérek fénykora a reformkor idejére tehető, de ahogy „nyomta” a gyáripar a kézműipart, oly mértékben szegényedett a cégérek világa; a vas, a réz helyett adott a bádognak és a fának. A többnyire gyenge képességű címfestők ezekre festették a péksüteményes csendéletet a péküzlet ajtajára, a mészárosok cégére számára az ökörfejet, a bordélyok számára a kifent bajuszú uracsot félalakban – de ezek dicsősége sem tart sokáig, az eső és a nap rövid időn belül elszíntelenítette őket. A vendéglátóipar is óriási léptekkel korszerűsödött, és a hatalmas szállodák építésével egyidőben sorra tűntek el a kis fogadók. A hatalmas szállók homlokzatán mit kerestek volna a kis cégérek? Az üzleti élet cégéreinek a végső „csapást” a kirakat jelentette, ami 1836-körül jelent meg, és kezdetben „rakládának”, majd „szemleraktárnak” nevezték. Szigligeti Ede „Fenn az ernyő nincsen kas” című vígjátékában meg is éneklik:
Vidéken, főleg az ország nyugati részén valamivel tovább tartott a cégérek divatja, de a 19-20. század fordulóján már itt is alig volt belőlük, lassan világszerte eltűntek, csak emlékbe maradt vissza néhány. | Horváth Dezső |